A tájköltészet Petőfi előtt romantikus, szentimentális volt. Petőfi őszintén, reálisan mutatta be a magyar tájat. Rajongásos szeretettel, tájismerettel írta le szülőföldjét, amelyben mindig megjelent az ember is.
Ady a magyar tájba a társadalmi elmaradottságot vetítette ki. Nem leírja a tájat, hanem látomásszerűen, szimbólumként megidézi. Tájlírája az Új versek (1906) kötetének önálló ciklusa: A magyar Ugaron.
Versei: A Hortobágy poétája, A Tisza-parton, Lelkek a pányván, A lelkek temetője, Elűzött a földem, A magyar Ugaron.
A magyar Ugaron
A vers egyetlen metafora: Magyarország egy nagy Ugar. Ennek az Ugarnak a vízióját festi le: az elvadult, megműveletlen tájat, ahol a dudva, a muhar, a vad indák az égig érő giz-gazok lehúznak, befednek mindent.
A növekedés, a fejlődés lehetőségei itt is megvoltak (szűzi föld, régmúlt virágok), de a föld termékenységének megőrzésével senki sem törődött.
Kilátástalan reménytelenség lett úrrá.
A vers végén az irónikusan kacagó szél is ezt a helyzetet erősíti meg.
A Tisza-parton
A vers kezdő sora és a cím is belső feszültséget teremt.
A Tisza-part és a Gangesz partja közötti ellentét egyre mélyül.
A térbeli távolság a művészetek közötti távolságot is jelenti. A Gangesz partja az álom megvalósulása, míg a Tisza-part a jelen szomorú valósága. A két táj közötti különbség érzékeltetésének nyelvi eszközei: a teljes mondatok helyett mondatértékű szavak, szókapcsolatok halmozása áll. Az első versszak választékos szavaival szemben a második versszakban vulgáris szavakat találunk. Ezek ütköznek egymással.
Zárókérdés: „A Tisza-parton mit keresek?” Bizonytalan jövőkép.
Összegzés: Ady kiábrándító tájat festett elénk azért, hogy felrázza a vers olvasóit.
