Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
    Álmodba most is engemet;
    Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
    Ringasd öledbe lelkemet!
    Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
    Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
    E helybe andalogni jó,
    E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
    Megfrisselő árnyék fedez,
    A csonka gyertyányok mohos tövében
    A tiszta forrás csergedez.
    Két hegy között a tónak és pataknak
    Nimfái kákasátorokba laknak;
    S csak akkor úsznak ők elő,
    Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
    A szőke bikkfák oldalát,
    Estvéli hűs álommal elborítja
    A csendes éjnek angyalát.
    Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
    Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
    Gyakran vezess be engemet,
    Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
    Kerűlöd a kastélyokat;
    S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
    Ott a fogyasztó gondokat.
    A félelem s bú a vad únalommal - 
    Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
    A nagy világ jótétedet
    Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
    Goromba lelkét bünteted;
    A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
    A lárma közzé kergeted.
    Futsz a csatázó trombiták szavától,
    Futsz a zsibongó városok falától:
    Honnyod csupán az érező
    Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
    Csak a te szent erődbe van,
    Hol bíztatásit titkos égi szónak
    Hallhatja a boldogtalan.
    Te azt, ki megvetette a világot,
    Vagy akinek már ez nyakára hágott,
    Kiséred és apolgatod;
    Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
    Naggyá az olyan bőlcseket,
    Kiknek határtalanra terjegetted
    Testekbe kisded lelkeket.
    Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
    Mint a sebes villám setétes éjjel;
    Midőn teremt új dolgokat
    S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
    Gyakorta mint sohajtozom,
    Mert szívemet baráti módra érted,
    Midőn veled gondolkozom.
    Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
    Hív vagy, nem úgy, mint a mai
    Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
    A büszke lelkek napjai,
    Kőről kövekre görgenek, zajognak,
    Mint Rajna bukkanásai. -
    De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
    Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
    Tisztán, magába, csendesen:
    Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
    Vak kárpitot sző a halál:
    Ott a magánosság setét világán
    Béhúllt szemem reád talál.
    Síromba csak te fogsz alá követni,
    A nemtudás kietlenén vezetni:
    Te lészel, ah! a sírhalom
    Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
    Ottan utólsó könnyemet,
    Végetlen álmaidba elfelejtem
    Világi szenvedésemet.
    Áldott Magánosság! te légy barátom,
    Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
    De ez napom mikor jön el?
    Áldott Magánosság, jövel!