„Csak a derű óráit számolom”, 
mondta pár szó s egy vasrúd a falon, 
a napóráé. Láttam én is a 
latin szöveget, s lelkem bánata 
irigyelte a vidám öreget, 
aki oly bölcs betűket vésetett 
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem 
rögtönzés volt-e csak, szellemesen 
dacos sugallat az a gondolat? 
Dac és sugallat bennem is akadt 
egykor, de az árny mindig sulyosabb 
maradt a fénynél… A felhők fölött 
kellett volna elfogni az örök 
tündöklést! a nap arany árvizét, 
tengerét! az édes könnyelmüség 
lepkeszárnycsókú pillanatait, 
s főképp azt, melyben a mámor lakik, 
az ifjú gyönyört, melynek kései 
mása most annyi váddal van teli: 
a szeszként libbenőt, a legvadabb, 
a villámgyors tigris-szitakötőt, 
a kékzománc tüzet, a zizzenőt, 
ki kedvesével a kéj nyolcasát 
gyűrűzve libben láng-deleken át 
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak 
szittyói közt, szikrázó ég alatt 
ma is szállok én… csak testben öreg… 
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg 
igazság)… Igen, azt a testtelen 
úszást, lebegést kéne, istenem, 
utólérni, a könnyűt, úgy, amint 
a gyermekkor csinálta, most, megint: 
a sellőkét a vízben, szúnyogét 
fátyolködében, csak az örök ég 
örök hajósa lenni, ahogyan 
ma is visz a képzeletem-agyam, 
valahányszor párologtat-emel 
a kép, mint karmestert a pálca, mely 
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! 
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, 
illatok táncát, szélhalk őzikét, 
s fent a kékben a habos gőzökét, 
azt kellene most visszahozni, hogy 
átjárjanak uj, forró áramok, 
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek 
a jegesmedve s rozmár hidegek, 
melyektől annyit szenved a szegény, 
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – 
kinti rémüktől félve hallgatom 
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon 
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig 
az is vén volt már, ötvenötödik!): 
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, 
te, Mindenségé, édes üteme 
a fájdalomnak, Varázsfuvola, 
varázsjáték, te, tündér mámora 
hitnek, reménynek: árnycsík a falon 
a nagy fényben, s a szívben nyugalom 
s üvegparázsként égő sugarak 
az élő lomb tengerzöldje alatt, 
s bölcseség, a vidám öregeké, 
amilyen azé lehetett, azé 
a napórásé, ki – „Non numero 
horas nisi serenas!” – drága jó 
intelmét adja, még most is, tanácsul: 
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”

Szerző: klió  2010.10.10. 03:36 Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.