Első költői korszakának kiemelkedő verse. 1909-ben írta.

Babits gondolkodásában különbséget tett az objektív és a szubjektív idő között. A szubjektív idő az egyéni élmények hatására hosszabbnak tűnhet, mint az objektív.

A vers egyetlen nagy mondatból áll. Alapmetaforája az est, amely mindent eltakar, befed. Egyúttal az elmúlás, a sötétség metaforája is.
A vers filozófiai kérdés is, hiszen az est a meditáció ideje.
Az est motívumköre: bársonytakaró, dajka, lepel.
A természet motívumai: fűszál, virág, lepke, domb, lomb, ég, víz, nap, hold, felhő.
A bolyongás motívumai: kép, fény, lámpa.

53 rövid sorból áll.
1-12. sor: a midőn határozószóval indul. Egy tavaszi-nyári este impresszionista leírása.
13-34. sor: a költő személyes sorsa jelenik meg. Szobájából elindulva különböző emlékképeket kapcsol össze, míg el nem jut Velencéig. 28. sortól közelképet mutat, majd befelé fordul. Időben egyre tágul és mélyül a kép.
35-53. sor: a külvilág és az emberi környezet szintézise. Alapkérdés:
„mégis csak arra fogsz gondolni gyáván
ez a sok szépség mind mire való?”
Ezt kérdések sora követi: mire való a lét, ha halállal végződik?
Az egyeditől indul az általános, a kozmikus felé. A kérdésekre azonban nincs válasz. Az emlékezet útján önkéntelenül csapong. A múlt élményei sors-élménnyé teljesednek.

Tudatos szerkesztés jellemzi a verset. 10-11 szótagú jambikus sorokból áll.
Rímképlete vegyes.

A teljes mű itt olvasható >

Szerző: klió  2010.09.02. 10:11 Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.